"most leülök az ágyamra és a neveden szólítalak. döbbenettel és bánatosan állapítom meg, hogy nyomtalanul eltűntél. érzelmeim viharos hullámai bezárultak feletted. mintha soha nem léteztél volna, mintha soha nem keltettél volna bennem részvétet, szánakozást, pedig mindig azt hittem, hogy az irántad érzett szerelmem mindhalálig élni fog, talán átalakulva, de diadalmasan : örökkön-örökké.
de nem.
meglepődöm, sőt megbotránkozom azon, hogy ilyen visszahozhatatlanul eltűnt. így elhasználódhat hát, amit szerelemnek nevezünk??

másodszor is kimondom hangosan a nevedet.
hallgatom, ahogy a gyönyörű szó visszhangzik a csendben.
mit is jelent?
egy íz? egy illat?
és vajon a szerelmem marta-e szét ilyen furcsán, vagy csak az, hogy emlékké akarom őt sajtolni?

ó, megint a gunyoros szavak maró savas-fürdője...

bűnösnek érzem magam.
az érzelgős emberekre jellemző önámítással megpróbálom most akarattal, erőnek erejével felidézni alakod, feltámasztani akár egyetlen egyet a hajnali csókjaink közül... még könnyet is megpróbálok kisajtolni a szememből, hogy életre "galvanizáljam" hát az emlékezetem...
de minden próbálkozásom kudarcba fúl..
a neved felismerhetetlenné kopott...

szégyenteljesnek érzem, hogy egyetlen gondolattal sem tudok adózni ennek a jelent megtestesítő boldogtalanságnak!

csak a szerelem egyik álruhája voltál, semmi több."