káosz

Húsvét. Gyűlölöm!

Reggel kávét hoztam az ágyba, úgy döntöttem ma megszűnök létezni. Sikeresen magamra is borítottam. Újra moshatom a takarót. Mosás. Tsz... egy hónapja folyamatosan csak mosok, mindent, meg átrakok, hogy ne érezzem otthon magamat, hogy az illat is más legyen. Néha utálok itthon lenni. Ma nem annyira. Ma elég fasza. Néha azt gondolom, hogy nem vagyok normális. Mily' meglepő. Aztán mélyebben belegondolva rájövök, hogy csak önmagam vagyok. Nem vetem magam alá maximálisan egy kapcsolatnak. Magamra figyelek, meghallom saját gondolataimat is. "Szevaaaasz!" :)))) A megfelelési kényszert felváltotta egy hiányérzet. Semmi sem tökéletes. Éjjel beszélgettem Sanyival. Jó fej! Néha rémisztő mennyire belém lát. Rájöttem, hogy az a legnagyobb problémám (az emberek nagy részének ez a baja), hogy vágyom valami jóra, és mikor itt van, nem tudok mit kezdeni vele.
Z barátomat idézve: "Neked mindegy, hogy mit csinálsz, így is-úgy is elbaszod!"
Na, ezen most változtatunk. Nem egyszerű, mit ne mondjak.
Azon is tűnődtem, hogy vajon létezik -e olyan, hogy érzel valakit, aki épp nincs veled. Olyan dolog történt, hogy írtam valakinek egy mailt, majd elmentem otthonról. Ültem, beszélgettem, majd hirtelen rosszullét, szédülés, hányinger fogott el, mintha ki akarna szakadni a szívem. Elsápadtam. Éreztem a fájdalmát.
Hülyén hangzik, tudom, és rohadt hihetetlennek.
Nem tudom elengedni. Nincs az az erős akarat, ami megengedné, hogy ezt tegyem. Pedig minden könnyebb lenne. Mindent félre tudok tenni, képes vagyok a maximális szélsőségekre, de ez az egy nem megy. Olyan, mintha valaki azt kívánná tőlem, hogy vágjam le a karom. Örökké bennem marad, csak épp meg kell tanulnom élni nélküle.
Tavaly ilyenkor bárányragu levest szürcsöltünk együtt. Boldog voltam. Megkaptam akire vágytam, csak nem tudtam mit kezdeni vele. Fennakadtam felszínes dolgokon. Nem mertem önmagam lenni. Az akartam lenni, akit azt hittem, hogy szeretné, hogy legyek, de nem tudtam leküzdeni magam, és csak lázadtam.
"Az életben nincs újrakezdés gomb."
Vagy legyőznek, vagy elmenekülsz, vagy harcolsz tovább.
Ha tudnám, hogy csak 1% esély lenne arra, hogy mindent jóra tudnék fordítani, harcolnék. Most csupán azt tudom tenni, hogy félre teszek mindent, talán az idő majd begyógyítja a sebeket.
Kicsit szétszórt vagyok. Egyik percben úgy érzem, hogy minden jó, és szép, és reményekkel nézek a jövőbe, másik percben összegömbölyödve fekszem az ágyon magamhoz ölelve egy plüss medvét és bámulok ki a fejemből, és végtelenül szenvedek a bevillanó emlékképektől.
Nem figyeltünk egymásra eléggé.