Mostanában olyan szentimentális és szomorú vagyok. Gyakran megsértődöm, s ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretném, eloldalgok egy sarokba puffazskodni, mint egy seggbe rúgott kutya. Na, fuj! Néha mintha egy szakadék szélén állnék, ahonnét tudom, hogy csak visszafelé vezet az út, de arra nem megyek, azért sem! Akkor sem! És így állok naphosszat, és várok valamire. Néha az ég felé üvölteném, hogy: Neeeeeeeeeem! Néha olyan erős a kényszer, hogy mindig legyen egy fal körülöttem, hogy szó ne bánthasson, hang ne égessen, hogy teljesen beleszédülök, erőm elhagy. Néha a szép emlékek nyomják az arcomat az ablakhoz, hogy lássam a kopár fákat, hogy emlékeztessenek, hogy a tavalyi lombbal minden más elmúlt. Néha pityergek csalódottan, mint kislány koromban Karácsonykor, a fa alatt, mikor megtudtam, hogy a nagy világoskék maci nem az enyém. Már a táncban sem lelem örömömet. Olyan mintha elvette volna valaki az életemet. Nem tudok örülni semminek...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése