buli...

Megmaradt bennem Boszi egy nemrég kiötlött mondata: "Néha arra gondolok, hogy mi van, ha már soha többé nem lesznek bulijaink?" Merthát voltak. Gátlástalan, polgárpukkasztó, vad és felejthetetlen bulik. Az egyik kedvencem, ahogy én láttam...

Két melót vállaltam, kellett a zsé, hétvégeken egy pub-ban dolgoztam, mint pultos. Zajlott az élet. Aznap este, szombaton szó sem lehetett róla, party készülődött a csajokkal, Liv hazajött Görögországból, meg kellett ünnepelni. Pár ital után a pub sörkert helysége mögötti nyaralók számára fenntartott bungallóknál kötöttünk ki. Azt hiszem Boszi talált egy kifeszített ruhaszárító kölélen csipeszeket, és mindenki dzsekije ujjára csíptetett egyet, és ünnepélyes keretek közt megalakult a Csipeszcsapat. Közben megismételhetetlen dumák és visítások. A strand felől zene hallatszott, hát nekivágtunk az útnak, szakadó esőben, punk-rock szerkóban. Egy kis csehó előtt egy köcsög 1000-rrel vágta a szintit, hát mit ad Isten, az ember legyen csak hű önmagához, az őrültségeihez, ezt nem hagyhattuk ki, táncoltunk. Jó volt a közönség, tapsoltak is. Liv-nek ekkor eszébe jutott, hogy benn a strand területén tesójáék zenekara koncertezik, és nekünk azt mindenféle képpen meg kell tekintenünk. A kapuhoz érve kis hiba akadt a számításunkba, az éjjeli őr kérte a belépő kártyákat. "Annyi van, hogy szedni kell!" Mai napig nem értem miért, Liv bepróbálkozott a csávónál, egyre csak mondta neki, és mondta, hogy ő itt született ebben a városban, ebben a suliban tanult, ..kis ideig eltartott, mire az életrajzával a jelenbe érkezett.. és ő most Görögországból tért haza látogatóba... egyszer csak kinyílt a kapu, és szinte hogy löktek, hogy menjünk befelé a csába. Ballagtunk egymás mellett, még mindig a szakadó esőben, kissé már fázva, mire Liv: -Ez a Béla volt, nem? Boszi: -Milyen Bééélaaaaa? Én: -A J. Béla? Boszi: -Ki az a J. Béla? És még pár percig Béláztunk, mire a sötétségből előtűnt a fedett uszoda melletti gőzölgő medence. Boszival eszeveszetten rohantunk árkon, bokron, sáros füvön át, lelki szemeim előtt már láttam, hogy dobom le a Martenseimet és az összes ruhámat és csobbanok a forró vízbe, szaladtunk mint a szél, de a nagy sötétségben nem láttuk az előttünk tátongó kb. 2 méteres lyukat. Belepottyantunk. Nem igazán értettem a képszakadást. Másztunk ki kézzel lábbal taposva a sarat, kit sem érdekelve a történtek, folytattuk futásunkat, tuják - ki nem szarja le?!- mikor mögötte a cél.. a víz... előtt kerítés. Egy világ omlott össze bennünk. Erre Liv a biztonságot nyújtó út felől üvöltött: - Hol a p..ban vagytok? Visszafelé gázolásunk alatt, elfelejtve a mély lyukat, újra beletéptünk. Zuhanás.. Boszi hangjára eszméltem fel, ki kétségbeesetten azt szajkózta: "Beleestünk egy kráterbe!" Sárosan, röhögő görccsel küszködve caplattunk a zenekar felé. Liv tesója a mikrofon mögül két mondat éneklése közt rémülten nézett ránk, és mutogatott: "ne gyertek ide! ne gyertek ideee!" Elpanaszoltuk balsorsunkat, kaptunk 3 műanyag bevásárló szatyit is, hogy húzzuk a felyünkre, bár nem értettem, hogy a hajamból csöpögő vízen és sáron ez már mit segít.

Azt mondják minden embernek joga van naponta 20 percig hülyének lenni, mi akkor órákig voltunk azok. És boldogok voltunk. Remélem Boszinak nincs igaza, hogy már nem lesznek hasonló jó bulik!